A második napot OFF-programokkal indítottam. A Széchényi téren a POSzT-fest nagyon izgatta a fantáziámat. A beígért 50 méteres vászon helyett, amely egyben egy alkalmi műterem is, egy kb. 10 méteres vászonra festegettek a jelenlévők. A rögtönzött galériát én nem láttam, és a festéstől is elment a kedvem. Bár ennek a kép valószínű igencsak "örült".

A pécsi animáció története című kiállítás a Desing Laborban (Király utca 24.) viszont nagyon érdekes volt. Rozsnyai Ilona és Lehőczné Kardos Andrea vezetésével a látogatók megismerheti a pécsi animáció 33 éves történetét, és a rajzfilmkészítéshez szükséges technikai berendezések működését. Az interaktív kiállítás elsősorban a gyerekek számára izgalmas, de garantáltan az idősebbek sem fognak unatkozni.

A mai napon két határon túli magyar színház előadását néztem meg. Délután a kamarateremben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompos Miklós Társulata mutatta be Euripidész Alkésztisz című drámáját, melyet Székely Csaba drámaíró dolgozott át. Mindig is szerettem azokat az átdolgozásokat, melyek napjainkba helyezik át régi idők történeteit. Ez a feldolgozás, Sorin Militaru rendezésében, pedig kifejezetten tetszett. Az újgazdag, félvilág felett rendelkező vállalkozóhoz, Admétoszhoz, egyik este vacsora közben bekopogtat a Halál, hogy elviszi magával. A férfi csak úgy maradhat életben, ha a családból valaki vállalja helyette a halált. Az emberi önzés jellemzi a darab középső részét, amikor a férfi hiába kéri idős anyját és apját, hogy haljanak meg helyette. Mind a ketten úgy érzik, hogy joguk van az élethez, a saját sorsát senki sem kerülheti el. Másként gondolja ezt a feleség, aki önként, kérés nélkül, szerelemből vállalja a halált a férje helyett. Az első részben egyszerű díszlet (fekete függöny, bútorok), a második, alvilágot bemutató részben, a fényeknek és kivetítéseknek köszönhetően egy teljesen új, hátborzongató vizuális élményt ad. De vajon mi is a pokol? Talán csak annyi, hogy megismerjük a szeretteink igazi arcát, melyek nagyon messze állnak attól, amit mi az életben láttunk? Vagy az egész csak kínzó látomás? Vagy csak egy jövőkép? Egyáltalán érdemes visszatérni az életbe, ami annyi bánatot és keserűséget ad? Vagy jobban járunk a pokollal? Elgondolkodtató előadás, kiváló színészi játékkal, biztos rendezéssel, különleges hang- és látványvilággal.

Este a nagyteremben az Újvidéki Színház Opera ultima előadását néztem meg. Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais A sevillai borbély és Figaro házassága című művei alapján a szövegkönyvet írta: Gyarmati Kata és Kokan Mladenović, rendezte:Kokan Mladenović. A darab fő kérdése: a mindenkori hatalom (legyen az politikai vagy pénzügyi) beleszólhat-e a színház életébe? Valamilyen szinten költő a kérdés, de talán nem véletlenül. A színház igazgatója levelet kap a városvezetéstől, hogy operát kell játszani. Se tehetség, se pénz nincs hozzá, de a társulat meggyőzi az igazgatót, hogy saját érdekükben meg kell tenni. Az első felvonás tulajdonképp ennek az operának a bemutatója. Ebből adódik, hogy rengeteg geget és poén szórnak a nézőkre, csak hát ezek fél óra után először unalmassá válnak, később pedig a sorozatos ismétlődések miatt direkt idegesítőek. Mivel drámai színészekről beszélünk, így nyilván az énekteljesítmény nem mérhető az operaénekesekhez. A hiányosságokat jól ellensúlyozzák a hang-gegek, bár ezekre is érvényes, hogy idegesítőek lesznek. A zene - értelemszerűen - felvételről szól. Ezért és az énekhangok miatt inkább egy POPerát lát és hall a néző. A második felvonásra aztán teljesen megváltozik a darab stílusa és hangulata.  Ebben a részben kortárs, "modern" módon zajlik a történet a színpadon. Kicsit szájbarágósan tudjuk meg, hogy a hatalomnak nincs joga beleszólni a színház életében, és hogy ezért a színházért már haltak meg emberek. Egyébként számomra a darab legszebb pillanat mégis ehhez a részhez köthető. Az addig angyalként "tobzódó", és végig vidám Chérubint háborúba küldik. Ahogy az angyalszárnyakat ejtőernyőre cserélik, ahogy a művészetet gyilkolásra, az számomra hátborzongató volt. S mindezt úgy, hogy a kezek összefonódásával egy egész ország teszi ez. S innentől már nem az a kérdés, hogy a hatalom beleszólhat-e a színház életébe, hanem az, hogy az embereknek mennyire fontos a színház? Nem véletlen, hogy az Énekes madárban és ebben a darabban is megfogalmazódik egy erős kritika a bulvármédia felé. A darab alapötlete jó, de számomra a kivitelezés túl hosszú és olykor erőltetett volt.

Csütörtökön 17 órakor a Pécsi Vasutas Koncertfúvósok a Testvérvárosok terei, Mátyás király utcai, és Deák Ferenc Gyakorló általános iskolásokkal közösen adták elő Beethoven Örömódáját, ezzel vette kezdetét a XIV. POSzT. A megnyitó ünnepségen elsőként Rázga Miklós, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója köszöntette az érdeklődőket és a résztvevőket, majd átadta a színház kulcsát Stenczer Bélának. A fesztivált a város részéről Páva Zsolt polgármester, a szakma részéről pedig a rendezvény díszvendége Huszti Péter nyitotta meg.

Mint közönségzsűri nem értek a színházhoz. De a hozzáértés a szakmai zsűri feladata. Én arról tudok beszélni, ami tetszik vagy ami nem. Hogy ez szakmailag mennyire állja meg a helyét, az egy másik kérdés. Bizonyára lesznek gondolataim, amitől egy hozzáértő a falra mászik, ezért mindenkitől előre is elnézést kérek.

Az első előadás Tamási Áron Énekes madár című műve volt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában, Koltai M. Gábor rendezésében. Több évnyi udvarlás után rászánja magát a falu két vénlegénye (Lukács és Máté), hogy megkérje a korosodó Gondos lányok (Eszter és Regina) kezét. Azonban megelőzi őket az igenmondásban Magdó húguk, akit egy fiatal legény (Móka) jegyez el. Csakhogy a nővérek szintén a fiú után epednek, az agglegényeknek ez nem tetszik, ezért kútba hajítják a fiút. Az előadás egyik érdekes színfoltja volt a Csík zenekar dalainak a beépítése. (Egész pontosan a Csík zenekar saját dalai, és az általuk játszott népdalok, valamint rockzenei feldolgozásaik.) A dalok nagyon jól illeszkedtek az előadásba. A zenei betétek azonban többször elnyomták a prózai részeket, érthetetlenné tették a párbeszédeket. Sajnos a párbeszédeket néha a "zenementes" részben sem lehetett érteni, főleg az I. felvonás elején.

A díszlet hatalmas és nyomasztó volt az első részben. Monumentalitásával, mozdulatlanságával fojtogatta nem csak a szereplőket, hanem a nézőket is. A második felvonásban teljesen kinyílt, nagy mélységben. Hátul kaptak helyet a zenészek, akik olykor szereplőként, olykor "csak" zenészként álltak a színpadon, bővítve ezzel az amúgy sem kevés szimbólumot. Mint azt az előadás utáni fröccsözős beszélgetésnél kiderült, nem csak nekem volt sok. Az előadás számomra kicsit vontatott és hosszú volt, főleg a II. felvonás.

Színészek közül a Reginát alakító Széles Zita tetszett a legjobban. Nagyon jól hozta a gonosz, irigy húg szerepét. Játékából a természetes, veleszületett gonoszság mellett árnyaltan hozta a nővérének megfelelni akaró testvért. Ezért Magdóval sokkal mostohábban bánik, mint akarna, csakhogy megfeleljen, miközben egy kicsit talán még sajnálja is a lányt, és nővére iránt is nem kevés gyűlöletet érez. Bár ez utóbbit általában félre tudja tenni a "közös ellenséggel" való "leszámolás" érdekében.   

Jó előadással indult a POSzT, bízom benne, hogy a folytatás sem lesz rosszabb.

Június 2-án hétfőn 17:00 órára hívtak minket egy ismertető beszélgetésre. Mint a zsűri egyetlen férfitagja - természetesen - negyed órás késéssel érkeztem. Szóval az első benyomás nem volt épp a legszerencsésebb. Mentségem csak a munka volt, de ebben az esetben ez elég kevés. Stenczer Béla meg is jegyezte, hogy most még nem probléma a késés, de az előadásokra illik pontosan érkezni. Mindenkit megnyugtattam, hogy a POSzT idejére pécsi lakos leszek, így a késés esélye minimálisra csökken.

A szokásos ismerkedés után megkaptuk a jegyeket az előadásokra. A zsűritársakkal megbeszéltük, hogy lehetőség szerint minél többször fogunk konzultálni, nem csak az előadások előtt-után. Sajnos az OFF-programok jelentős része kimarad, de úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben nem is ez a lényeg.

Este még egyeztettem a szállásomról. Az egyik pécsi egyetemi koliban húzom meg magam erre a pár napra. Csütörtöktől pécsi leszek, színházas leszek, bohém leszek! (Bár egyes vélemények szerint az utóbbi nálam állandó.) Készülj Pécs! Készülj POSzT!

Két hét. Ennyit kell még kibírni és felmegy a függöny. Szégyen vagy nem, de versenyprogramon még nem vettem részt soha a POSzT-on. Nem vagyok "sorbanállós" típus, így mire észbe kaptam, már elfogytak a jegyek a kívánt előadásokra.
Viszont részt vettem jónéhány OFF-programon, sőt még több duplaOFF-on. Ezek közül emlékezetes egy késő éjszakai kajavadászat. Miután minden étterem, gyorskajálda, szendvicsbár, hamburgeres bezárt, ránk tört az éhség. Komoly harcok útján, de társaimmal együtt megmenekültem az éhhaláltól.  Sosem felejtem el a forró délutáni kirakatnézős fagyizásokat sem. Már csak azért sem, mert ekkor jöttem rá, hogy nem mindegy, kivel fagyizol. A társaság befolyásolja a fagylalt ízét. És hát a rosé-fröccsök.... Marcsikám, készülj! Superman visszatér!
De amiért örökre hálás leszek a POSZT-nak, az egy szenzációs OFF-program. Itt láthattam életemben először (de szerencsére nem utoljára) az egyik kedvenc magyar zenekarom. "A vágyak néznek ránk, de várni kell tovább!"

Egyébként szerencsére idén sem maradok East nélkül a POSzT-on: június 12-én a Művészetek és Irodalom Házában "40 év szóban, képben, zenében" címmel beszélgetés lesz az együttes tagjaival.

A bólyi költészet napi rendezvény (ahol én magam is rontottam a színvonalat) után összefutottam a másik zsűritaggal, Rózsás Eszterrel. Ő talán még nálam is jobban örül. Megbeszéltük, hogy ennél jobb "nyaralást" nem kívánhatnánk magunknak.

Évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen lehet zsűrizni a POSzT-on. Eddig mindig lebeszéltem magam a dologról, annak ellenére, hogy nagyon szeretem a színházat nézni...és olykor-olykor művelni is. Idén végül rászántam magam. Jelentkezni a március 29-i "A kőszívű ember fiai" című előadás alatt lehetett. Nem kapkodtam a jegyvásárlással, feltételnek szabtam magamnak, hogy csak az előadást megelőző napon fogom megvásárolni a jegyet. Ha már nem lesz jegy, az egy égi jel, hogy semmiképp sem próbáljam meg. Volt jegy!

Bedobtam a jelentkezési lapot, majd az esélytelenek nyugalmával hazamentem és nem is foglalkoztam a dologgal. Hétfőn elég pörgős nap volt a munkahelyen, gyakorlatilag megállás nélkül csörögtek a telefonok. Így amikor Benkő Márta felhívott a jó hírrel, először fel sem fogtam, hogy engem sorsoltak ki. Zavaromban közöltem vele, hogy ezzel a hírrel feldobta a napomat, mert elég kemény a meló (gondolom mennyire érdekelte). Adategyeztetés, gratulálás elköszönés.

A POSzT kezdetéig van még több mint két hónap. Nyilván addig ritkábban fogok jelentkezni, de minden fontos dologról beszámolok. S hogy miért kezdtem bele ebbe a blogba? Nos, az ilyen sorsolásos, kihúzós, megnyerős dolgokban sosem volt szerencsém. Még egy nyamvadt 100 forintos büféutalványt sem nyertem az iskolai jelmezbálon. Úgy érzem, ezzel a húzással kárpótolt a sors az eddig elmaradott nyereményekért. Boldogan és izgatottan várom ezt a 10 napot, és az örömömet szeretném megosztani azokkal, akiket ez érdekel.