A második napot OFF-programokkal indítottam. A Széchényi téren a POSzT-fest nagyon izgatta a fantáziámat. A beígért 50 méteres vászon helyett, amely egyben egy alkalmi műterem is, egy kb. 10 méteres vászonra festegettek a jelenlévők. A rögtönzött galériát én nem láttam, és a festéstől is elment a kedvem. Bár ennek a kép valószínű igencsak "örült".

A pécsi animáció története című kiállítás a Desing Laborban (Király utca 24.) viszont nagyon érdekes volt. Rozsnyai Ilona és Lehőczné Kardos Andrea vezetésével a látogatók megismerheti a pécsi animáció 33 éves történetét, és a rajzfilmkészítéshez szükséges technikai berendezések működését. Az interaktív kiállítás elsősorban a gyerekek számára izgalmas, de garantáltan az idősebbek sem fognak unatkozni.

A mai napon két határon túli magyar színház előadását néztem meg. Délután a kamarateremben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompos Miklós Társulata mutatta be Euripidész Alkésztisz című drámáját, melyet Székely Csaba drámaíró dolgozott át. Mindig is szerettem azokat az átdolgozásokat, melyek napjainkba helyezik át régi idők történeteit. Ez a feldolgozás, Sorin Militaru rendezésében, pedig kifejezetten tetszett. Az újgazdag, félvilág felett rendelkező vállalkozóhoz, Admétoszhoz, egyik este vacsora közben bekopogtat a Halál, hogy elviszi magával. A férfi csak úgy maradhat életben, ha a családból valaki vállalja helyette a halált. Az emberi önzés jellemzi a darab középső részét, amikor a férfi hiába kéri idős anyját és apját, hogy haljanak meg helyette. Mind a ketten úgy érzik, hogy joguk van az élethez, a saját sorsát senki sem kerülheti el. Másként gondolja ezt a feleség, aki önként, kérés nélkül, szerelemből vállalja a halált a férje helyett. Az első részben egyszerű díszlet (fekete függöny, bútorok), a második, alvilágot bemutató részben, a fényeknek és kivetítéseknek köszönhetően egy teljesen új, hátborzongató vizuális élményt ad. De vajon mi is a pokol? Talán csak annyi, hogy megismerjük a szeretteink igazi arcát, melyek nagyon messze állnak attól, amit mi az életben láttunk? Vagy az egész csak kínzó látomás? Vagy csak egy jövőkép? Egyáltalán érdemes visszatérni az életbe, ami annyi bánatot és keserűséget ad? Vagy jobban járunk a pokollal? Elgondolkodtató előadás, kiváló színészi játékkal, biztos rendezéssel, különleges hang- és látványvilággal.

Este a nagyteremben az Újvidéki Színház Opera ultima előadását néztem meg. Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais A sevillai borbély és Figaro házassága című művei alapján a szövegkönyvet írta: Gyarmati Kata és Kokan Mladenović, rendezte:Kokan Mladenović. A darab fő kérdése: a mindenkori hatalom (legyen az politikai vagy pénzügyi) beleszólhat-e a színház életébe? Valamilyen szinten költő a kérdés, de talán nem véletlenül. A színház igazgatója levelet kap a városvezetéstől, hogy operát kell játszani. Se tehetség, se pénz nincs hozzá, de a társulat meggyőzi az igazgatót, hogy saját érdekükben meg kell tenni. Az első felvonás tulajdonképp ennek az operának a bemutatója. Ebből adódik, hogy rengeteg geget és poén szórnak a nézőkre, csak hát ezek fél óra után először unalmassá válnak, később pedig a sorozatos ismétlődések miatt direkt idegesítőek. Mivel drámai színészekről beszélünk, így nyilván az énekteljesítmény nem mérhető az operaénekesekhez. A hiányosságokat jól ellensúlyozzák a hang-gegek, bár ezekre is érvényes, hogy idegesítőek lesznek. A zene - értelemszerűen - felvételről szól. Ezért és az énekhangok miatt inkább egy POPerát lát és hall a néző. A második felvonásra aztán teljesen megváltozik a darab stílusa és hangulata.  Ebben a részben kortárs, "modern" módon zajlik a történet a színpadon. Kicsit szájbarágósan tudjuk meg, hogy a hatalomnak nincs joga beleszólni a színház életében, és hogy ezért a színházért már haltak meg emberek. Egyébként számomra a darab legszebb pillanat mégis ehhez a részhez köthető. Az addig angyalként "tobzódó", és végig vidám Chérubint háborúba küldik. Ahogy az angyalszárnyakat ejtőernyőre cserélik, ahogy a művészetet gyilkolásra, az számomra hátborzongató volt. S mindezt úgy, hogy a kezek összefonódásával egy egész ország teszi ez. S innentől már nem az a kérdés, hogy a hatalom beleszólhat-e a színház életébe, hanem az, hogy az embereknek mennyire fontos a színház? Nem véletlen, hogy az Énekes madárban és ebben a darabban is megfogalmazódik egy erős kritika a bulvármédia felé. A darab alapötlete jó, de számomra a kivitelezés túl hosszú és olykor erőltetett volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.