Hát ennyi volt. Lement a függöny, kiürült a nézőtér. Ágitól elköszöntem, bár megbeszéltük, hogy fogunk mi még találkozni. Még néhány szót váltottunk a zsűritársakkal, elköszöntem Vasvári Csabától, aki az egyetlen szakmai zsűritag volt, akivel többször is beszélgettünk. Aztán a színészbüfében megittam az utolsó roséfröccsöt (fenéket utolsó...csak a POSzT alatt), és elköszöntem.

Mit adott ez a 10 nap? Láttam13 jó előadást. Volt amelyik jobb volt, volt amelyik kevésbé, de egyikre sem lehet azt mondani, hogy rossz. Nagyon jó kiállításokat láttam. Vidám hangulatú beszélgetésen vettem részt az EAST-zenekarral. Jókat beszélgettünk az előadások után, éjszakába nyúlóan, és olykor-olykor még szakmailag is. Megismertem rengeteg szimpatikus embert. Bízom benne, hogy néhányukkal meg is marad a kapcsolat. (Egy pesti kávézás és egy miskolci színházi meghívás mindenesetre vár rám, de ami ennél is fontosabb, hogy pécsi is.) Finomakat ettem, jókat ittam, rengeteg sétáltam a városban, és igyekeztem minél több fagyizót meglátogatni.

Meg szeretném köszönni név nélküli mindenkinek, akinek köze volt a POSzT-hoz ezt a 10 napot. Tudom, hogy rengeteget dolgoztak, sokszor hajnalig, azért, hogy mi, a közönség, jól érezzük magunkat. Köszönet a zsűritársaknak,  Eszternek és Valinak. Bár eléggé különbözik az ízlésünk, azért megtaláltuk a közös pontot. És végül, de nem utolsó sorban: (ahogy a közhelyszótár megkívánja) köszönet az előadásokért. Nagyon örülök, hogy a pécsi közönség vevő volt ezekre a komolyabb darabokra is. Tudom, hogy nehezen kivitelezhető, de érdemes lenne elgondolkodni egy POSzT-bérleten, hogy a versenydarabokat vendégjátékként még több pécsi láthassa az évad folyamán. Persze, azzal sem lenne gond, ha itt helyben születnének ilyen alkotások.

"Ó,Közönség, ne érd be szürke estéidet szórakoztatásul a színházzal. Kérj, követelj többet tőle. Nem hiába teszed, meglátod. S ne törődj annyira a színész magánéletével! Ó, Színházvezető urak! Használják jobban a konjunktúrát: a biztos bevételek melegágyán legyenek igényesebbek a közönséggel s - önmagukkal szemben. És ó, Kollégáim, Barátaim, Társaim. Jó és Rossz óriáskerekének küllői között - amit színháznak neveznek - tanuljunk a tegnap nagy művészeitől egy kissé több alázatot, odaadást, szolgálatot, elmerülést, gondot a színházért s a színházra, ha már olyan szerencsések, megáldottak és megvertek lehetünk, hogy színészek vagyunk."  Tolnay Klári

Szombat este megtörtént a díjátadó. Az eredmények a http://www.poszt.hu/hu/hirek/97/a-xiv-pecsi-orszagos-szinhazi-talalkozo-dijazottai oldalon olvashatók. Az én véleményem kevés helyen egyezett a szakmai zsűriével, de nagyon örülök, hogy Jordán Adél alakításában egyetértettünk.

Mivel már nem titok, így elárulom, hogy melyik három előadás szerepelt az én papírlapjaimon:
I. Erzsébet
Vörös
Csipke

Az utolsó előadás után, az éjszaka közepén döntést kellett hoznunk. "Bezártak" minket az N. Szabó Sándor Terembe néhány szendvics társaságában, és közölték velünk, hogy amíg nincs döntés, addig nem mehetünk haza. (Körbenéztem, de nem láttam kandallót.) Abban nagyon hamar megegyeztünk, hogy milyen kategóriában adunk díjat. Következő lépésként ebben a kategóriában mindenki felírta három kis lapra a szerinte legjobbat. Aztán mindenki kiterítette a lapjait. A kilenc cetlin hat különböző felirat volt, viszont az egyik háromszor. Így - bár ha "dobogózni" kellene a hármasainkat, mindenkinél máshol állna - abban maradtuk, hogy megvan a közönségdíjas. Akit érdekel a döntésünk, azt sok szeretettel várjuk szombat este 20:00 órára a díjátadó ünnepségre.

Én pedig eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne akkor, ha csak rajtam múlna a díjak sorsa. Íme:

• Legjobb 30 év alatti női szereplő: Trokán Nóra (Mimolette – A képzelt beteg)
• Legjobb 30 év alatti férfi szereplő: Simon Zoltán (Ezreddobos – Woyzeck)
• Legjobb jelmez: Marina Sremac (Opera Ultima)
• Legjobb díszlet: Bányavakság (Cziegler Balázs)
• Legjobb női mellékszereplő: Jordán Adél (Melanyija – A fényevők)
• Legjobb férfi mellékszereplő: Molnár Áron (Hoffmann Tamás – Az álomkommandó)
• Legjobb női főszereplő: Nyári Szilvia (Iringó - Bányavakság)
• Legjobb férfi főszereplő: Fesztbaum Béla (Hoffman Juliusz – Az álomkommandó)
• Legjobb rendezés: Máté Gábor (A vörös)
• Legjobb előadás: I. Erzsébet

Hát ez is eljött, az utolsó nap, kezemben az utolsó két előadásra szóló jegyek. A Vígszínház Szász János rendezésében állította színpadra Sütő András Az álomkommandó című drámáját. Harmadszor kapunk "színház a színházban" előadást az idei POSzT-on. Ceaușescu idején a Román Nemzeti Színházban egy holokausztot túlélő színész által írt darabot próbálnak. A színész által írt darab a koncentrációs táborok szörnyűségeit próbálja bemutatni, a Sütő András által írt darab pedig a diktatúrák szörnyűséget tárja fel. A "színház a színházban" élményt tovább fokozza, hogy a a securitatés rendőrök többször a nézőtér felől közelítik meg a színpad, állítják le a próbát. Az előadásban nekem kicsit sok és néha felesleges volt az agresszió és az erőszak ábrázolása. Minden elismerésem Tornyi Ildikóé, aki egy ilyen helyzetben is helytállt, és rendkívüli módon játszott. Szintén meg kell említeni Fesztbaum Bélát, a darab dupla főszereplőjét. Láttam már őt színpadon és filmen is, és őszintén megmondom, nem gondoltam róla, hogy ilyen alakításra képes. Ezért utólag is elnézést kérek tőle és külön gratulálok neki. A darab után az ember átértékeli a helyzetét, és ismét rájön, hogy amit szabadon megtehet és amit olyan természetesnek vesz (evés, ivás vagy éppen színházba járás), az sokaknak egyáltalán nem adatott meg...nem adatik meg. Míg a Vígszínház előadása többek között az emberi szabadság elvételéről szól, addig a Miskolci Nemzeti Színházé arról (is), hogy egy ember hogy adja fel önként a szabadságát, hogy ezzel megfeleljen másoknak. Az utolsó előadásom zsűritagként a Béres Attila rendezte Woyzeck. Provokatív rendezés, nehéz fizikai munkát követelő színészi játék. A katonaként szolgáló Woyzeck mindent megtesz, hogy mindenkinek megfeleljen. Ennek ellenére csak megalázzák. Nagyon sokáig tűr, de amikor megtudja, hogy gyermekének anyja megcsalta, akkor valami végleg összeomlik benne. A díszlet egyszerre emlékeztet egy katonai kiképző bázisra és egy régi elhagyott gyárra. Mozgatható részei térelválasztóként is funkcionálnak, ugyanakkor lehetőséget adnak a katonai kiképzésre is. A komoly fizikai megterhelés mellett Görög László kissé talán túl szürkének, túl erőtlenül ábrázolja Woyzecket. Nem érzem az elfojtott dühöt, ami a darab végén kitör belőle. Simon Zoltán remekül hozza az agyatlan alfahímet, aki azt hiszi magáról, hogy mindent tud (még énekelni is), és minden nő őt akarja. Az előadást irodalmi keretbe foglalták. Az elején Pilinszky János Aprokrifjével indul és egy mesével zárul. 

Fogynak a napok, fogynak a jegyek és vészesen közeledik ennek a csodás 10 napnak a vége. Pedig még nagyon messze vagyok attól, hogy unjam. A csütörtöki első előadás Székely Csaba Bányavakság című műve a trilógiából, a kaposvári Csiky Gergely Színház és a Pécsi Nemzeti Színház közös produkciójában, Bérczes László rendezésében. Az előadást már láttam a pécsi bemutatón, és nagyon szerettem. Ez a szeretet megmaradt a mostani megtekintés után is. Az erdélyi bányászfaluban játszódó történet elején a néző még nem is sejti, hogy milyen sorstragédiáknak lesz tanúja. Mindez azért van, mert darab ügyesen egyensúlyoz a tragédia és a humor határán, azonban a keverékben fokozatosan változik az összetevők aránya. Az elején szinte minden percre jut egy poén, a vége felé, ahogy nyilvánosságra kerülnek a szereplők egyéni drámái egyre kevésbé nevetünk. Szörnyű tragédiák, melyek kitörölhetetlenül együtt maradnak a szereplőkkel életük végéig. A díszlet már a tavaszi bemutatón is nagyon tetszett. Cziegler Balázs erdélyi fakazettás szobát tervezett, amely ugyan szűk teret biztosít a színészeknek, de így még jobban hangsúlyozza, és "kézzelfoghatóbbá" teszi a feszültséget. Hátborzongató, ahogy a darab végén a hátsó fal felemelkedik, és a házigazda "elhagyja az otthonát".Az előadás után átszaladtam a Művészetek és Irodalom Házába, ahol az East együttes tagjai egy pódiumbeszélgetés keretén belül idézték fel pályafutásuk legfontosabb pillanatait. Számomra érdekes és hangulatos volt, csak sajnos nem tudtam végighallgatni, mert várt az esti darab a nagyszínházban.

Megmondom őszintén kicsit féltem ettől az előadástól. Vajon mit tud nekem mondani egy 100 évvel ezelőtti falusi tanítónőről szóló darab? Bródy Sándor: A tanítónő című drámáját a Miskolci Nemzeti Színház állította színpadra, Rusznyák Gábor rendezésében. Nem tudom, hogy mennyit változtattak az eredeti szövegen,csak azt tudom, hogy térben és időben a "helyén hagyták", ennek ellenére egy nagyon is aktuális, és mai történet kerekedett ki belőle. A helyi kiskirályok, a felesleges állami hivatalok és hivatalnokok, aki tönkreteszik/tönkretehetik az ember életét, ha az illető nem úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. Az előadás legerősebb pontja a tanító zárt ajtók mögött történő meghallgatása, a nyilvánosság teljes kizárásával. Kocsis Pál kiemelkedően jó ebben a jelenetben, de az egész darabot igen erőteljesen viszi magával. A második felvonás elején filmszerűen visszapörgetik az első felvonás végét, mintegy emlékeztetőül. Ott jól működik az ötlet, viszont az előadás végén, amikor háromféle befejezéssel zárul a darab, már nem. (Tudom, hogy Bródy Sándor is három befejezést írt, de úgy gondolom ez itt felesleges volt.)

Valahogy úgy tűnt, mintha az estének is három befejezést írt volna az élet, mert igen sokáig "végtelenkedtünk" az éjszakában, kizárólag szakmai beszélgetések céljából.

Mivel a szerdai nap előadás hosszúság tekintetében igen erős, ezért offoltam az OFF-okat mára. Délután a kamaraszínházban a budapesti Kerekasztal Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös előadásában láthattuk a Nick Hornby regény alapján készült A hosszabbik út című előadást, Gigor Attila rendezésében. A négy öngyilkosjelöltről szóló darab nem rossz, csak nem értem mit keres a versenyprogramban. Ez egy rögtönzésekre épülő, a közönséget igen erősen bevonó előadás. Ráadásul teszi mindezt nevelési szándékkal. Teljesen más műfaj, mint a többi. Nem lehet máshoz hasonlítani, épp ezért nehéz bármiféle módon összevetni a többi darabbal. Pörgős, lendületes, fiatalos. A célközönség is veszi lapot, és a magamfajta vének is. Ötletes a színrevitel, gyakorlatilag díszlet nélkül, a négy színész viszi el a hátán a darabot. És ez a gyenge pontja a produkciónak: színészek játéka néha fájóan amatőr. Én éppen ezért nem nevezném színházi előadásnak, sokkal inkább foglalkozásnak vagy rendkívüli osztályfőnöki órán ezt a produkciót. Este a nagyszínházban az Örkény István Színház előadása A képzelt beteg várta a nézőket. Ahogy a színlapon áll: Írták a Mohácsi testvérek, Molière úr után, helyett és valahol neki is. Aki már látott Mohácsi rendezést, az tudja mit jelent ez a mondat. A Mohácsi testvérek mindig csak alapként tekintenek egy műre, amiből ki lehet indulni, amire lehet építeni. Építettek most is egy tipikus Mohácsi-féle vígjátékot, tipikus Mohácsi-hosszal (főleg az első felvonás tűnt túl hosszúnak). A gegek és szóviccek (néha fájóan rossz szóviccek) között azért természetesen vannak gondolkodtató pillanatok többek között életről, halálról, szerelemről, az egészségügy és a színház helyzetéről. Egyébként számomra plusz poént adott, hogy "a halál belép a nappaliba" téma, illetve az "ezek eszik a fényt" mondat is. A betegséghez és halálhoz igazodó szürkés díszletet csak a színes pillangók ellensúlyozzák egy kicsit, köztük azé a hatalmasé, amely az egész társaság vesztét okozza.

"Oly korban éltem én e földön,/mikor az ember úgy elaljasult,/hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra," - az előadás alatt többször is eszembe jutottak Radnóti Miklós sorai. A vörös (írta: Brestyánszki B. R., rendezte: Máté Gábor) a budapesti Katona József Színház és a Szabadkai Népszínház közös produkciója. A darab 1944-ben játszódik, amikor a jugoszláv partizánok a győzelmet követően magyarokat mészárolnak le, mondván, hogy korra és nemre való tekintet nélkül fasiszták. Persze ezen felül van ebben a gyilkolásban nem kevés bosszú is az 1942-es eseményekért, amikor a magyarok gyilkolták a szerbeket és a zsidókat. A szereplők több szerepet játszanak, hol szerbek, hol magyarok, hol gyilkosok, hol áldozatok. Két szín között civilként állnak a színpadon, beszélgetnek egymással, segítenek egymásnak. Ezzel egy kis levegővételhez jutnak ők is és a nézők is. (Vagy talán utalnak arra, hogy így is lehet: együtt és nem egymás ellen.) A darab ugyanis nagy fojtó az elejétől a végéig. Nem ad időt pihenésre - leszámítva a fenti jelenetek közötti részeket - feszít, gondolkodtat, szíven talál. Teszi mindezt úgy, hogy nincsenek hatásvadász, látványos dolgok. A vért egyszerű vörös textildarabok jelképezik, a díszlet pedig egy hatalmas medence, tele fekete kavicsokkal. Ebben az előadásban a végig egyenletes, kiváló színészjáték a legfontosabb. Itt most tényleg nem tudok senkit kiemelni. Hatalmas munka van ebben az előadásban, mind fizikailag, mind színészileg. Az előadás végén mégsem zúg fel a taps. Csak ülünk némán, ahogy a szereplők bejönnek meghajolni. Annyira gyomorszájon vágott mindenkit az előadás, hogy csak nehezen csapódnak össze a tenyerek. Pedig ez a produkció minden dicséretet megérdemel. 

Az előadás előtt egy kis OFF-olásként a Sétatér Fesztiválon belehallgattam a HOPP-art színészegyüttes koncertjébe. Kellemes néhány perc volt, sajnáltam, hogy nem tudom végighallgatni. Előadás után pedig közös cseresznyézés volt a színészbüfében.

Két OFF-mentes nap után pünkösdhétfőn kiállítás-napot tartottam. Először megnéztem a Nádor Galériában a "...vagy nem lenni"-t, mely az 1939-44 közötti zsidó színész sorsokat mutatja be. Aztán a Széchenyi téren átsétálva végignéztem a színházi plakátokat, miközben a Művészetek és Irodalom Házához mentem. Itt a Látványtér 2014 című díszlet- és jelmezkiállítást valamint a Díva, Színész, Nő című Mészáros Ági, Lukács Margit és Tolnay Klári életét bemutató tárlatot néztem meg. (Ez utóbbi igencsak kivonata a pesti kiállításnak, amit szintén láttam, de mindenképp érdemes megnézni.)

Este pedig Fényevők. Gorkij A nap gyermekei című művét Radnai Annamária fordításában és átdolgozásában Ascher Tamás rendezte a Katona József Színházban. Minden megvan egy nagyszerű színházi élményhez. Jó az előadás ritmusa, nincsenek unalmas leülések, jó a rendezés, jó a díszlet, jók a színészek. És mégis...valahogy nem fog meg a dolog. Hiába épülnek fel szépen a konfliktusok, hiába a pazar a színészi teljesítmény - nehéz kiemelni bárkit is, de talán Jordán Adél és Tasnádi Bence még a többieknél is jobb volt -, hiába az élő zenekar, hiába a látványos tragédia, hiába a letaglózó vég.

Volt nekem egy Tetám. (Épp a napokban 20 éve, hogy nincs köztünk.) Nagypapám nővére volt, aki soha nem ment férjhez, és az életét arra áldozta fel, hogy örökös pót-anyakén és pót-nagyiként segítse nem kicsi családunkat. Számomra ő volt a harmadik nagymama. Ahogy néztem a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadását (rendezte: Mezei Kinga) többször eszembe jutott Teta. Mamó alakját mintha róla mintázták volna. Bár szerencsére Tetában több szeretet volt, mint Mamóban, de ezt leszámítva szinte tökéletes a karakter. Főleg a templomi és temetői jelenetéknél borzongtam bele a hasonlóságba. Az igazi hidegrázás (és bevallom egy kis szempárásodás) a darab vége felé ért. Mamó betűket ad az unokájának. Sz és A betűk. Az unoka megkérdezi, hogy ez mit jelenet? Ez a Mamó neve. Szabó Anna. Épp úgy, mint Teta. A vasárnapi darab nem akar nagyot, "csak" egy gyönyörű mesét ad. De néha nem is kell több. Elmenekülni a képzelet világába, ahogy a főszereplő kislány is teszi. Nekem egyébként azok a részek tetszettek a legjobban, amikor képzeletbeli barátjával játszott. Üde színfolt volt a részeges biciklis, aki mindig akkor tolta arra a járgányát, amikor a darab kicsit fáradttá vált, és ezzel új lendületet adott neki. Az egyszerű csipketerítőkből és néhány bútorból álló díszlet a mozgatással és pár kiegészítővel valamint a vetítéssel egy egész falut képes volt megjeleníteni. Egyszerű, de hatásos megoldásokat láttam. A színészek közül kiemelném a Mamót alakító Kali Andreát (vajon miért...), de a többiek is nagyszerűen hozták a rájuk bízott szerepe(ke)t. Megelevenedik az erdélyi falu, és a falu szürke hétköznapjai, ahonnan a kislány a fantáziája segítségével menekül. Könnyed, "lebegős" előadás, szerethető karakterekkel. Nekem nagyon tetszett, és tudom, hogy Sz. A.-nak is tetszett volna.

A szombati előadás Paul Foster I. Erzsébete a Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné Színház és a FÜGE közös produkciójában, Szikszai Rémusz rendezésében. Igazi "színház a színházban" élményt kaptam ezzel az előadással. A Shakespeare korában játszódó történetben egy színtársulat az angol királynőről szóló darabot próbálja, már amikor az állam vezetés, és a szakértők (akadémikusok) ezt hagyják. Természetesen minden szerepet férfiak játszanak. És hát a szereplők jelentős része nő. Erzsébet mellett jelen van Stuart Mária és Medici Katalin. Ez rengeteg lehetőséget ad a poénkora, annak ellenére, hogy az elején tudatják a nézőkkel, hogy nem nevettetni jöttek. Pedig nevetünk, még ha olykor egy kicsit keserűen az igen csak aktualizált poénokon. Teljesen más megközelítésben kerül terítékre a hatalom és a színház kapcsolata mint az Opera ultimában. Itt talán nyersebb a megfogalmazás, de a humor ellensúlyozza ezt. Jó ritmusú előadás, amely csak néha "ül le". Ekkor azonban mindig történik valami, ami újra "életre kelti". Rengeteg kiváló rendezői megoldást láttam, az egyik kedvencem a dobokkal tűzdelt csatajelenet. Rendkívül erős a színészi játék, igazából senkit nem tudok kiemelni, mert mindenki végig a legjobbat hozza. Színészileg nem voltak gyenge pillanatok. Erre szükség is van, hisz a díszletek és a látvány nem engedik "pihenni" a színészeket. Néhány ládán, fakereten és a trónszéken kívül - mindig az épp aktuális uralkodó terpeszkedik benne - "csak" színészek vannak a színpadon, akik azonban kiválóan oldják meg a feladatot. Az előadás egyetlen gyenge pontja a zenei betétek technikai kivitelezése volt. Egyszerűen nem lehetett érteni mit énekelnek a szereplők.  Az előadás után hajnali háromig borozgattunk a színészbüfében. A jó hangulatról a Szakértők zenekar gondoskodott. Kiváló előadás után kiváló társaság...szép este volt.